A dohánybeváltók fogalma szorosan összefügg a dohánytermesztés egyedáruságával, azaz monopóliumával, illetve a dohányjövedékkel. A dohányjövedék teljes egyedáruságot jelent, ami azt jelenti, hogy mind a nyers dohány, mind pedig a dohánygyártmányok felett kizárólagos rendelkezési jog illeti meg az államot. Ezen kizárólagos jog folytán senkinek nem szabad az illetékes hatóság engedélye nélkül dohányt termelni, dohányt tiltott módon készíteni, felhasználni vagy forgalomba hozni, illetve dohányt bármely célra – akár csak átszállítás végett is – külföldről behozni. (Tehát a dohány-egyedáruság háromféle alakban: termesztési, gyártási vagy elárusítási monopóliumként fordulhat elő).

A megtermelt dohányt az állam a termelőtől az ún. dohánybeváltókban veszi át, itt történik az ellenérték kifizetése is. A dohánybeváltók további feladata a dohánylevelek tárolása, kezelése a dohánygyárba való elszállítás előtt. Dél-Somogyban az első dohánybeváltó Szulokon létesült (mert ott termesztették a nagy levelű, sötétbarna, vastagon erezett Szuloki fajtát). A dohánytermesztés növekedése miatt további beváltó létesítése vált szükségessé, ennek megtelepítéséért nagy harc bontakozott ki három somogyi település között, ugyanis egy dohánybeváltó üzem létesítése a község fejlődésére nézve nagy előrelépést jelentett.

1907. április 9-én Nagyatádra érkezett Uray István királyi tanácsos, felügyelő. Megtekintette az üzem felépítésére felajánlott területet és azt teljesen megfelelőnek találta. A dohánybeváltó üzem felépítésére felajánlott 7 kat. hold (kb. 4 ha) nagyságú területet a község Lelbach Keresztély nagyatádi földbirtokostól vásárolta meg, és ingyen átengedte a kincstárnak, mert ez volt a feltétele a dohánybeváltó létesítésének. (A képviselő-testület szinte egyhangúlag szavazott erre a beruházásra, ami a remények szerint jelentős számú munkahelyet tudott létesíteni, bár ez akkor még egyáltalán nem volt biztos). Lelbach kitartóan küzdött azért, hogy a dohánybeváltó Nagyatádon épülhessen meg. Azzal is támogatta az ügyet,hogy a tőle vásárolt telket nem kellett azonnal kifizetni (három év késéssel egyenlítette ki tartozását a község).

1907. június 8-án Berkes András, magyar királyi pénzügyi tanácsos a kincstár képviseletében megtekintette a területet és további feltételekkel állt elő, amik közül a legkiemelkedőbb az volt, hogy a község építsen ki egy iparvágányt az üzem területére és azt a saját költségén tartsa üzemben. A képviselő-testület egyhangúan elfogadta ezt is. Ezután kezdődtek a különféle engedélyezési eljárások és hozzájárulások. Az üzem teljes tervrajza és költségvetése 1908 májusában készült el. A három pályázó közötti versenytárgyalásra 1908 szeptemberében került sor Budapesten, ezt 146.100 korona összegű legmagasabb ajánlattal Nagyatád nyerte meg. 1908. november 23-án a főszolgabíró az építkezést engedélyezte, ami el is kezdődött. A kivitelező cég a kaposvári Lamping és Fia volt.

A Nagyatádi Dohánybeváltó üzem 1909. október 15-én bokrétás avatási ünnepség után megkezdte működését. Az ünnepségen a Pénzügyminisztérium a Dohánybeváltó Hivatalnál dolgozó munkások között 504 koronát osztott szét. Az üzem vezetésével Villinger Gyula budapesti dohánybeváltási kezelőt bízta meg. A kezdeti létszám 60 fő volt (fizikai és adminisztratív). Az üzemben főként női munkaerő dolgozott.

A kezdeti időszakban a Dohánybeváltó a város szélétől kijjebb helyezkedett el, a hozzá vezető út kezdetleges volt. Emiatt ősszel, sáros időben, a dohánylevelek beváltása idején a hivatal megközelítése nehézkes volt, több alkalommal előfordult, hogy a szállítóeszköz (többnyire lovaskocsi) felborult és a drága levelek a sárban használhatatlanná váltak. Ezt a hiányosságot 1912-ben orvosolták, először a járda épült meg, majd kissé később az út is makadámborítást kapott.

Az üzem két nagy emeletes szárítóból és kiegészítő épületekből (szolgálati lakásokból, javítóműhelyből, portafülkéből) állt. A szárítókban épültek az első nagyatádi liftek, amivel a bálákat mozgatták az egyes emeletek között.

A dohányleveleket leszedés után az otthoni, szárító pajtákban történt természetes szárítást követően bálákba varrva szállították be a Dohánybeváltóba, általában október hónapban. Ezt követően, minőség szerinti osztályozás után továbbszállították a fermentáló üzemekbe. A nagyatádi beváltó azért volt egyedülálló az egész Dunántúlon, mert itt természetes fermentálást is végeztek, különösen a Havanna szivardohány fajtánál. A Havanna fajta nagy levelű dohány volt, alkalmas arra, hogy kiváló szivarborítót adjon. Az Egri Dohánygyár vette át az egész itt fermentált mennyiséget (pl. 1974-ben 5000 q-t). A fermentálás kb. két hónapig tartott.  A szárított dohányleveleket asztagokba rakták és ponyvával lefedve füllesztették.

A saját maga által termelt hő végezte el a szükséges kémiai átalakítást. Ennek levezénylése nagy figyelmet követelt, mert 46⁰-nál nem lehetett melegebb. Ezt az asztagok összerakásánál behelyezett fa hőmérsékletével – időnként kihúzva – nézték, ill. gyakorlott fermentáló mester a képződött illat alapján is tudta ellenőrizni. A fermentálás, erjesztés célja, hogy a képződött ammóniák által szép barna színt kapjon a levél. A fermentálás egy összetett kémiai, biokémiai eljárás, aminek eredménye egy sokkal jobban eltartható dohány lesz, mint a csak szárított dohány. A folyamatos ellenőrzés azért is lényeges, hogy ne lépjenek fel káros folyamatok, pl. penészedés. Ott a leveleket kötegelték és szárával kifelé egymásra rakták, csinos kis halmokat képezve. A Dohánybeváltóba belépőt általában a frissen érő, melegedő dohány barátságos illata lengte körül; ezzel szemben, ha esetleg egynémely bála túlmelegedett, barátságtalan szalmiákszagával hívta fel magára a figyelmet.

A fermentációs idő akár több hónap is lehetett (általában télen), ezen idő alatt akár hétszer is átrakhatták a bálákat. Közben a levelek kb. 12-14%-os fermentálási veszteséget szenvedtek, ennek nagy része nedvesség. A padlásra a szállításra előkészítendő leveleket vitték föl. Ott jutazsákokba rakták, majd úgy szállították a dohánygyárakba.

Története a II. világháború után

A II. világháború után a dohányjövedék pénzügyminisztériumi irányítása megszűnt, és nemzeti vállalatok jöttek létre. A szocializmus évtizedeiben a szervezet és az elnevezés többször is módosult, 1971-ben megalakult a Dunántúli és Duna-Tisza közi Dohányfermentáló Vállalat (és annak Nagyatádi Dohánybeváltó Üzeme).

Az üzem vezetője 1974-től Fodor József, 1986-1993-ig Selmeczy István volt. A dohánybeváltó utolsó igazgatója Nagybocskai Tamás volt.

Az 1970-es években a belföldre szánt dohányt az Egri Dohánygyárba szállították. Jelentős volt az export, fő kiviteli irány a Német Demokratikus Köztársaság és Hollandia voltak. Külföldre elsősorban a zsíros tapintású, vékony, szinte szarvasbőr minőségű, kiváló Havanna dohányt szállították, ami a szivarok takaróleveleként szolgált. Ezt a fajtát Magyarországon csak Somogy megyében tudták termeszteni, a természeti feltételek csak itt feleltek meg termesztésének. A Virginia fajta, amiből cigaretta töltőanyag készült, Szolnokra szállították gépi fermentáló üzembe, majd onnan szállították tovább az Egri Dohánygyárba. Ezt a fajtát töltötték-töltik az 1973-ban bevezetett Sopianaeba is.

Az évente átvett mennyiség 200-650 tonna között ingadozott, ez az évi termés mennyiségétől függött. A tavaszi hűvös időjárás, a nyári jégverés és az esetlegesen fellépő gomba (peronoszpóra) károsítás időnként visszavetette a betakarítható dohánylevél mennyiségét. A termesztés jól bejáratott rendszerben történt: aki a beváltóval termeltetői szerződést kötött, vetőmagot és szaktanácsot kapott és garantált volt a dohány átvétele.

Az 1980-as években a beérkezett dohánylevél több mint fele már háztájiból származott, csak kisebb részét hozták nagyüzemek (termelőszövetkezetek). Ennek oka az volt, hogy a dohánytermesztés nagyon kézimunka-igényes tevékenység, a gépesítés pedig egyrészt igen költséges volt (főleg az USÁ-ból lehetett beszerezni megfelelő gépeket), másrészt pedig a próbálkozások nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, mert annyira alapos előmunkálatokat igényelt a használata. Emiatt és a szokások változása miatt (egyre jobban előtérbe került az egészségtudatos életvitel) az évtized második felében már csak 30% volt a Havanna dohány részesedése az országos dohánytermelésből. A Virginia nikotintartalma kisebb, és aromásabb is a Havannánál, termesztése pedig jobban gépesíthető. A sokáig nagy hírnévnek örvendő Szuloki dohányt 1985-től nem termesztették, helyette az igénytelenebb Hevesi fajta került előtérbe. Ahogy csökkent a termesztési kedv és a mennyiség, a szabályokat is ahhoz igazították: az évtized közepén termeltetési szerződés nélkül is átvették a dohányt. 1985-ben már a rendszerváltozás előszeleit lehetett érezni, új vállalkozási forma honosodott meg: Marcaliban egy termelő farmerrendszerben termelte a dohányt. Az átvételi árak elég kellemesen alakultak: 1 ha dohányföld 2 éves bevételéből Ladát lehetett venni. (110 e Ft volt egy Lada).

Az 1990-es évek elején már így ír a Somogyi Hírlap tudósítója: „a dohányipar privatizációja nem mindenkinek ígér kellemes füstfellegeket. Mert mi történik akkor, ha mondjuk az egri gyárat megveszi egy neves amerikai cég, s azt mondja, többet nem készít magyar szivart, nem kell neki a Havanna fajta, hoz inkább külhonból borítólevélnek valót. Selmeczy István üzemvezető szerint nem szabad borúlátónak lenni, mert a homokhát klímája különös ízeket termel, vetekszik a kubaival, a szivarborítónak való mindig talál piacot”. 1991-ben a nagyüzemek közül már csak barcsi és a pusztakovácsi téesz termelt dohányt, a megyei termőterület a 30 évvel azelőtti negyedére, 250 hektárra esett vissza. Az 1990. évi vírusfertőzés és aszály miatt az 1991. évi készlet olyan alacsony volt, hogy Görögországból, Olaszországból és Kínából hoztak be dohánylevelet. A lejtmenet folytatódik.

1995. november 25-én eladták a Nagyatádi Dohánybeváltót az EURO-LINE KFT.-nek. 1996. február 16-án jelent meg a témával kapcsolatos utolsó sajtóhír a Somogyi Hírlapban. Vajda László, az EURO-LINE KFT. PR-menedzsere és egyik tulajdonosa nyilatkozta: „az egyik háromszintes épületet raktárnak adjuk ki, a másikban diszkont áruház és diszkó-étterem lesz, az udvaron pedig íjász klub”.

Ma már tudjuk, hogy ezek nem valósultak meg. A terület és az épületek egy része magántulajdonban van, ott az egykori dohányszárító épületét és szolgálati házat lebontották, a park növényeit kivágták. A gimnáziumhoz közelebb eső területrészt a rajta lévő háromszintes épülettel és az egykori szolgálati házzal a városi önkormányzat vásárolta meg, és az állagmegóvó munkákat (tetőfelújítás) már el is végezték 2018-ban.

A nagyatádi beváltó steier fenyődeszkái az évtizedek alatt beitatódtak a fermentálás során keletkezett nedvekkel, gázokkal, ezért is különleges értékűvé vált a faanyag. Féregrágás, szú kártétel nyomokban sem fordult elő. A sárgásbarnára pácolódott, barátságos illatot árasztó függőleges tartóoszlopok még használhatók.

Az egykori szép parknak a 2010-es évekre már csak a romjai maradtak, mára alig néhány fa, bokor maradt meg a területen.

A cikk szerzője: Maczinkó László, a Nagyatádi Múzeumért Alapítvány kurátora, a 2016-os kulturális séta vezetője.

A szöveget Nagybocskai Tamás szakmai észrevételei alapján kiegészítette és szerkesztette: Hauptman Gyöngyi