Somssich Géza (1866 – 1929), ahogy József bátyja, ugyancsak a Szőgyény-Marich családból választott magának társat, Szőgyény-Marich Máriával (1876 – 1965) 1913-ban házasodtak össze.

• 

• 

• 

„Kései frigy volt az övéké: apám negyvenhét, anyám 36 éves volt, amikor egybekeltek, de rövid időn belül nagy családjuk lett, szinte fügét mutatva a háború szörnyének” (Alaprajz, 6. o.). A kivadári, grófi ág utódlásának kérdése megoldódni látszott. Szőgyény-Marich Mária (Manyó grófnő) hét esztendő alatt öt gyermeknek adott életet, négy fiúnak és egy lánynak. Zsigmond 1914-ben született, Berlinben, keresztapja Vilmos császár lett. „Nem volt szerencsém a keresztszüleimmel. Ahogy Zsiga bátyámnak sem: ő Vilmos császárt mondhatta keresztapjának” Alaprajz, 10. o.).

Somssich László 1915-ben, Pécsett, József a következő évben ugyanott, Béla 1918-ban Budapesten, Mariteréz pedig 1921-ben, Kivadáron született. „Húgom már Kivadáron látta meg a napvilágot, s apám örömében kitűzte a családi zászlót a kastély ormára” (Alaprajz, 5. o.).

Ifj. Somssich Adolf gróf (Ádi papa) még életében menyének ajándékozta a Wörthi-tó mellett, Pörtschachban található, emeletes nyaralóját, „talán örömében, hogy öt unokával ajándékozta meg. Másik két fia gyerektelen maradt, s lánya, Eszter néném nem ment férjhez” (Alaprajz, 8. o.)

Somssich Géza „a nevezetes „hetes huszárok” ezredénél szolgált 1900-ig. Harmincnégy éves volt, amikor a katonai pályát felcserélte a gazdálkodással” (Alaprajz 17. o.). Az édesapjától kapott „Kopaszhegyen gazdálkodott, a kadarkúti járásban, ahol 1912 táján készült el a háza egy dombhajlatban. „Modern” ház volt a kivadárihoz képest, csak épp nem volt körülötte semmi. Távol a kövesúttól, a leendő park körvonalait palánták, csemeték jelezték csak, de a látogatót – szinte kárpótlásul – a hallban színes üvegablak fogadta, amit Rippl-Rónai József tervezett, apám barátja” (Alaprajz, 5. o.). Rippl-Rónai Józsefnek Somssich Gézához fűződő baráti kapcsolatáról néhány ma is megtekinthető festmény is árulkodik. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeumban van kiállítva a Somssich Eszterről 14 éves korában készült egész alakos portré, a Somssich Zsigmondról és Lászlóról készült közös portré, valamint a Kivadáron festett, Három sudár jegenye és két asztag című tájkép is.

Somssich Géza édesapja halála után, 1919-ben örökölte meg a kivadári birtokot, s ezáltal egy jól működő, élettel teli gazdaságot. Családjával még ebben az évben ide költözött.

Hogy a puszta mindennapjait és lakóit kicsit jobban megismerhessük, ismét Somssich-Szőgyény Béla szépirodalmi igénnyel megírt visszaemlékezését, az Alaprajzot hívjuk segítségül. Néhány idézet, a teljesség igénye nélkül:

„A ház az országút mentén feküdt, egy dupla kanyar hosszabb szárában, ami arra vall, hogy település és ház is állt, amikor a makadámot lerakták. […] nagyapám rendezte így, hogy az országút az ő birtokát átszelve Kivadár főutcája legyen. Evvel óriási előnyt szerzett: míg a kevésbé szerencsés birtokosok, falvak, sáros bekötőutak kátyúiban kecmeregtek, a kövesút az ő küszöbéhez hajlott” (6. o.).

[…] „az út túlsó oldalán […] egy gémeskút ágaskodott” (6.o.) „A kút mögött volt a hosszú tehén- s ököristálló, annak végében a trágyagödör, majd az igáslovak istállója, s odébb egy fűrésztelep. […] A műhelyek egy nagy fa árnyékában hangoskodtak, s a kovács kalapácsának ritmusa központozta a barmokat nógató, hívó, szidalmazó emberhangok szövedékét, amibe most már női hangok is vegyültek, mert az épülettömben lakások is voltak:: a bognáré, a parádés kocsisé s a tanítónőé, aki a nővérével lakott ott. […] A hosszú, zsuppfedelű cselédházakban általában négy-öt döngölt földpadlójú, szoba-konyhás lakrész volt; egy szobában aludt az egész család.” (7. o.)

„A nyugati szárny emeleti ablakából kitekintve, a parkot kettészelő kavicsos út vezette a szem sugarát a szőlőhegyig, a présházig, s azontúl a méhesig, a hagyományos öreg hárssal, malomkő asztallal és a gyümölcsössel körülötte. Ez a kép amolyan alaprajzként él az emlékezetemben” (7-8. o.)

• 

• 

• 

„A tejesnek korán kellett indulnia, hogy a friss tej ott legyen a nagyatádi polgár reggelizőasztalán. A postát is ő vitte-hozta, és be is vásárolt, ha a szakácsnak kellett sürgősen valami, vagy pusztai asszonynak cérna, gomb, miegymás. Körútját végezve a postát szortírozta, elszámolt az aprópénzzel, készült másnapra. Csáfor Istvánnak hívták a tejest, s nyugodtan rá lehetett volna bízni egy vállalat vezetését.” (13. o.)

„Az utolsó ház a pusztán erdészünké, Herlicska Kálmáné volt. […] Az intézőt Jády Jenőnek hívták. Harcsabajuszos, szép szál ember volt, amolyan Móricz Zsigmond-i figura.” (14. o.)

• 

• 

„A lovak állása mögött volt a zaboskamra s a kocsisok szobája. Hárman voltak: Gönye József, Kernyák János (bácsi), Horváth János. Gönye volt a lovász s az első kocsis. […] Kis termetű mozgékony ember volt, zsoké típus. Kernyák, a második kocsis meg épp az ellenkezője: magas termetű, rezdületlen arcú, idősebb férfi, kiből tekintély, biztonság sugárzott, s ezt a lovak is érezték. Különösen jó vadászkocsis volt: lovai hangtalanul, lépésben vonták a kocsit az erdei allén, s rendszerint ő volt az első, aki meglátta a sűrű aljnövényzetben rejtőző őzet, szarvast. […] Horváth János csöndes ember volt. Ő hajtotta a még tanuló lovakat, idomította őket, fuvarozta a hivatalos atádi embereket.” (15. o.)

„Az istálló sztárjának, a már említett Hollónak elkerített állása volt az ajtó mellett […] Mikor meglátta anyámat, bólogatva üdvözölte, s fejének kecses mozdulatával vette el kezéből a kockacukrot. […] Anyám női nyeregben lovagolta, s ilyenkor Holló pompázó eleganciával rakva lábait, díszelgett vele. Kétségtelen, hogy szerették egymást.” (13-14. o.)

„Az én lovamat Komának hívták. Születésnapomra kaptam ajándékba. Játékos, ruganyos léptű, arabs telivér volt, néha csökönyös. […] Amikor vágtázott, szinte röpült. Röpültem én is, róla, amikor egy ijedt nyúl vágott elénkbe a kukoricás mentén, s ő megtorpant” (14. o.)

Források:

Somssich-Szőgyény Béla: Alaprajz (Nagyatádi Múzeumért Alapítvány, 2006)

A külön nem jelölt felvételek a Nagyatádi Városi Múzeum fotógyűjteményében találhatók