A Nagyatádi Múzeumért Alapítvány által szervezett helytörténeti séták keretében 2021. október 2-án a nagyatádi izraelita temetőbe látogattunk el. Az alábbiakban olvasható az ott elhangzott beszéd teljes szövege:

Szeretettel köszöntök mindenkit a Nagyatádi Múzeumért Alapítvány nevében! Göndöcs Rudolf vagyok, az alapítvány elnöke.

Programsorozatunk mai helyszíne a zsidótemető. Először rövid történelmi áttekintést adnék Önöknek a zsidóságról, majd a nagyatáid izraelitákról fogok pár szót ejteni.

Ezt követően lesz lehetőségünk körbesétálni a temetőben, akár közösen, csoportokban, akár egyénileg, elgondolkozni e nép sorsáról, közös történelmünkről, az életről, életünkről.

Bevezetésképp Anatole France gondolatát idézem:

„Az ősök sírja teszi az országot hazává.”

És egy régi zsidó tanítást:

„Aki nem tiszteli a múltját, annak nincs jelene és jövője sem.”

Történelmi áttekintés

A Jézus korabeli Palesztina szerette volna elnyerni önállóságát és szabadságát, ezért szembeszállt a Római Birodalommal. A szabadságharc i.sz. 66-ban vereséggel végződött, 70-ben Jeruzsálem elesett, a rómaiak lerombolták a nagy templomot és a várost. Elkezdődött a zsidóság vándorlása.

Európába településük nyomán nyelvi-kulturális alapon a zsidó nép két nagy csoportra osztható: a szefárd és az askenázi zsidóságra. A szefárd szó az Ibériai-félsziget ősi nevét őrzi, a szefárd zsidók eredetileg a Spanyolországból és Portugáliából kiűzöttek leszármazottai voltak. Az askenázi zsidóság a német földről a keresztes lovagok vérengzései és a firenzei pestis nyomán kirobbant antiszemita erőszakhullám elől, a középkori Lengyel Királyság keleti területére menekültek leszármazottaiból áll. A szefárdok a héberen kívül használtak egy saját külön nyelvet is, amely eredetileg egy héber szavakkal kevert neolatin nyelv, a ladino volt. Az askenáziak nyelve a jiddis, ami egy héber szavakkal kevert középkori német nyelvjárás.

Magyarországon az Árpád-ház uralkodása alatt jelent meg kis létszámú zsidóság. Mátyás király idején (Európa-szerte példátlan módon) tisztelték a zsidókat a Magyar Királyságban, és megfelelő létfeltételeket biztosítottak számukra. Miközben másutt csak gyalog és fegyvertelenül járhattak az utakon, lesütött szemmel, lehajtott fejjel és gyakran sárga folttal megjelölve, a krónikák beszámolnak arról, hogy Mátyás király és felesége ünnepi bevonulását Buda várába, a zsidók lóhátról köszöntötték, vezetőjük kezében pedig kard volt (és a kinyújtott kardon lógott egy ezüstkosárka tele arannyal, ez volt a budai zsidók nászajándéka a királynak). Budán állt a legnagyobb zsinagóga. A részben reneszánsz, részben gótikus épület most is megvan a várban, egyszer kiásatták, majd feltöltötték kaviccsal és visszatemették.

Mátyás uralkodásának vége felé, elsősorban a zsidókban konkurenciát látó német polgárság nyomására, egyre több jogkorlátozó intézkedés született, a zsidók fokozatosan elszigetelődtek. Mátyás halála után helyzetük rosszabbodott.

1526-ban Szulejmán szultán elfoglalta Buda várát, hajóra rakatta a budai zsidóságot és elszállíttatta a Dunán birodalmába. Így ért véget a középkori magyar zsidóság története.

Hazánk mintegy kétszáz éven át (1526-1711) hadműveleti terület volt, ennek következtében lakosságának mintegy háromnegyedét elvesztette. A virágzó középkori Magyar Királyság etnikai szempontból ekkor szűnt meg létezni. Az üresen maradt területekre tömeges bevándorlás indult meg. Ennek eredményeként a magyarság államalkotó nemzetből nemzeti kisebbséggé vált, igaz, a legnagyobb kisebbséggé: a magyarok aránya az ország lakosságán belül 50% körül mozgott.

A betelepülő népcsoportok egyike zsidó volt. A felvilágosult uralkodók, még a zsidókkal szemben meglehetősen bizalmatlan Mária Terézia is felismerték, hogy a birodalomnak érdeke, ha a fejlett munkakultúrájú, bár nem keresztény vallású zsidók megtelepednek az országban, és ezért különadó, valamint német nevek felvételéért cserében engedélyezték a bevándorlást. A mai magyarországi zsidóság ősei azok a bevándorlók, akik a 18. században érkeztek Bécsből, Alsó-Ausztriából, Cseh- és Morvaországból, Sziléziából, a német államokból és a keleti területekről, elsősorban Lengyelországból. A betelepülők igyekeztek olyan német nevet választani, amely a zsidó létük valamilyen aspektusával legalább hangzás alapján összhangba állítható, ezért választották pl. a papi származású kohének a Kohn nevet.

Az osztrák császár és magyar király, II. József összeírása szerint a 18. század nyolcvanas éveiben a zsidók száma közel 90.000 volt. A zsidókat számtalan előítélet sújtotta, súlyos hátrány terhelte őket. Nem szerezhettek földbirtokot. Nem viselhettek magas közjogi funkciót vagy katonai rangot. Nem vehettek részt a közéletben, nem válhattak nemesekké, nem vehettek keresztény lányt feleségül. Ugyanakkor az újrakezdődő zsidó-magyar együttélésnek szép eredményei is születtek. A kezdetben csak főúri birtokokon élő zsidók egyre intenzívebben bekapcsolódtak az ország gazdasági életébe. Manufaktúrákat hoztak létre, nyomdákat, később gyárakat alapítottak. A modernizálást, polgári átalakulást célul kitűző liberális nemesség, valamint a hozzájuk csatlakozó plebejus csoportok nemcsak a hűbéri viszonyok felszámolását, az úrbéri terhek, robotmunka, jobbágyság eltörlését tartották szükségesnek, hanem a zsidókat korlátozó középkorias szabályozás megsemmisítését is. A magyar zsidóság hazafias érzelművé vált. Ettől kezdve tekintették magukat a magyar zsidók elsősorban magyarnak, akik a vallási identitást a nemzeti mögé sorolták. A zsidóság a magyar szabadságharc mellé állt. A rabbik magyarul prédikáltak, a zsinagógiai emelvényről, a bimáról agitáltak Kossuth Lajos mellett. A mintegy 180 ezres honvédségből 20 ezren voltak zsidók. A forradalom és szabadságharc országgyűlése az utolsó ülésén egyenjogúsította a zsidókat. Az osztrák csapatok kegyetlen fővezére, Haynau táborszernagy kijelentette: „A zsidók, érzelmeik és gonosz cselekvésük által annyira előmozdították a magyar forradalmat, hogy az ő közreműködésük nélkül sohasem nyerhetett volna ilyen jelentőséget.”

A nagy reformnemzedék fiai, amint újra szóhoz jutottak a magyar közéletben, tehát a kiegyezés után, a legelső törvények között szavazták meg újra a zsidók emancipációját.

A másodszor is kultuszminiszterré választott Eötvös József kezdeményezésére 1868-69-ben rendeztek egy zsidó kongresszust, hogy azon úgymond „korszerűsítsék a judaizmust.” A kongresszus rendkívüli módon, hihetetlenül élesen megosztotta a zsidóságot. A zsidó vallás az Egységes Izraelita Kongresszus döntései miatt több részre szakadt. Így jött létre a neológ, ortodox és az ortodoxhoz közel álló status quo ante irányzat. A neológok főtemploma, a Dohány utcai zsinagóga a református templomépítészet szabályait követi a zsinagóga építészet szabályai helyett, hatágú zsidó csillagok mellett nyolcágú református csillagok is díszítik, keresztény templomra emlékeztető módon tornyai vannak, és orgona áll benne. Az ortodoxok mindezt elutasították, számukra éppúgy tilos belépni egy neológ zsinagógába, mint egy keresztény templomba. Fő templomaik a Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga, illetve a Kazinczy utcai ortodox zsinagóga.

Sehol a világon, sem korábban, sem később nem volt példa arra a zsidó történelemben, hogy a zsidóság hajlandó lett volna megváltoztatni a vallását azért, hogy megfeleljen annak a népnek, amelyikkel éppen együtt élt. Arra volt példa, hogy kitértek, kikeresztelkedtek, más vallást vettek fel, kényszerből vagy meggyőződésből, de hogy átírják a hagyományokat, arra csak Magyarországon került sor, mert a magyarországi zsidók lényegében magyar hazafiaknak tekintették magukat elsősorban.

Az emancipáció kölcsönös haszonnal járt. Megnyílt az út a magyarországi zsidóság előtt, hogy bejusson a társadalom előttük korábban elzárt rétegeibe, az újonnan létrejött demokratikus, civilizált, korszerű magyar társadalom pedig mind az anyagiakat, mind a munkakultúrát, mind a tudományos és szellemi életet tekintve friss vért kapott az emancipált zsidóságtól. Nemcsak üzleti együttműködések születtek, hanem emberi barátságok, szövetségek, sőt vegyes házasságok jöttek létre. A zsidó-magyar együttműködés a korábbi évszázadokhoz képest gyümölcsöző volt. Tulajdonképpen nemcsak arról beszélhetünk, hogy a dualizmus évei alatt a zsidóság és a magyarság kölcsönösen hozzájárult egymás fejlődéséhez, gazdagodásához, hanem összeolvadás kezdődött, új minőség jött létre.

Az emancipáció óta tartó virágzó együttélés az I. világháború befejeződésekor szűnt meg. 1920 után a magyar vezető rétegnek nem volt többé szüksége a magyar anyanyelvű, a magyar kultúrát magukénak valló zsidó tömegekre, akik a soknemzetiségű monarchia kori Magyarországon biztosították a magyar többséget más nemzetiségekkel szemben. Elkezdődött hazánkban a szélsőségesen antiszemtia Horthy-korszak, amely numerus clausus-on, zsidótörvényeken, munkaszolgálaton, deportálásokon át vezetett a magyarországi zsidóság majdnem teljes megsemmisítéséhez.

Zsidók Somogyban és Nagyatádon

A zsidóság 18. századi megjelenése Magyarországon részben tudatos betelepítés, spontán betelepülés, másrészt belső migráció eredménye. A bevándorlók eleinte a határ menti megyékben telepedtek le. Azért választották ezt a megoldást, hogy a későbbiekben – ha szükség lenne rá – könnyebben el tudják hagyni az országot. A bevándorlásnak mintegy második lépcsőjét képezte a 18. század elején még viszonylag lassú, az ország belseje felé történő migráció. Ekkor érkeztek megyénkbe az első zsidók Zalából, Vasból, a legtöbben Rohoncról. 1725-ben két család élt a vármegyében, egy Marcaliban a Széchenyiek, és egy pedig Kaposváron az Esterházyak védelme alatt. A Közép-Európában lezajlott zsidó ellenes megmozdulások éreztették hatásukat a Kárpát-medencében. Bármelyik szomszédos állam vagy tartomány alkalmazott diszkriminációt, tiltást a zsidósággal szemben, főleg ha valamelyik területéről még ki is utasította őket, az bevándorlást eredményezett Magyarország területére. 1772-ben Lengyelország felosztása igen nagy zsidó betelepülést indított el. Ez Somogyban  is éreztette hatását. Az 1782-es összeírás szerint már 1730 zsidó élt a vármegyében. Tab, Somogyszil, Toponár, Szigetvár, Marcali voltak a jelentősebb számú zsidó lakossal rendelkező települések.

Nagyatádon 1750-54. között alakult ki a zsidó közösség magja. Három-négy család foglalkozott hamuzsír égetéssel, amiért nem kevés adót fizettek Czindery Ignácz Ferencz birtokosnak. A zsidók megtelepedésükkor elsősorban kereskedelmi és iparűzési lehetőségeket vettek figyelembe. A somogyi zsidóságnak a 18. században Szigetvár, Tab, Toponár, Marcali, Szil és Nagybajom voltak a központjai, a század végén Gigén, Marcaliban, Szigetváron, Tabon és Toponáron működött zsinagógájuk. Nagyatádon 1790-ben hitközség alakult. 1799-től meghívott rabbi teljesített szolgálatot Gige és Kadarkút mellett Nagyatádon is. Azt a személyt, aki a mai judaizmusban a lelkészi teendőket ellátja, rabbinak hívják. A rabbi nem pap. Ő a vallás hivatalos tanítója, a hitélet vezetője, a közösség feje. A rabbit a hitközség választja és taszítja el. Pap a kohén, az ő leszármazottai a kohaniták, ősük Mózes bátyja, Áron. A rabbik hosszú ideig tartó tanulás után vizsgát tesznek, majd felszentelik őket, ezután kerülhet sor arra, hogy valamelyik hitközség felkérésének eleget tegyenek.

Nagyatádon 1828-ban már 50 zsidó élt (a lakosság 4,78%-a). A közösség ekkor alapította meg a helyi Chevra Kadisát (Szent Egyletet), amely a zsidóság egyik legrégebbi intézménye. Feladata a temetésekkor szükséges teendők lebonyolítása, nagyobb létszámú közösség esetén árvaházat, idősek otthonát, kórházat működtethet. Fényes Elek, a korszak legnagyobb geográfusa 1836-ban megjelent hatkötetes leírásában a somogyi zsidók lélekszámát 3991 főben állapítja meg, ami az öt évvel későbbi második kiadásra már közel 5000 főre gyarapodott. Ebben a második kiadásban tesz említést a zsinagógával rendelkező településekről a babócsai járásban: Nagyatád, Gige és Kadarkút. 1839-ben alapfokú izraelita iskola alakult. 1850-re a nagyatádi hitközség annyira megerősödött, hogy önálló rabbit választhatott Nóbel József személyében. A leírások 1860 környékén Nagyatádot nyolc utcás mezővárosnak említik. Ekkor a településen 271 zsidó élt, az akkori népesség 12,6%-a.  Ebből az időből találhatjuk a temető első sírköveit is. 1857, és Nanetta Münz sírhelyét 1859-ből.

A temető (héberül: Béth olám – örök ház, öröklét háza, jiddisül: kvóresz – amely sírokat jelent) lakott területtől legalább 300 méterre kellett legyen. Bekerítettnek kellett lennie. A bejárat közelében épült a Ciduk Hadin Ház, ami tulajdonképpen cinterem, ravatalozó. Az 1802-ben kijelölt nagyatádi központi temetőhöz hasonlóan az akkori zsidó temető a mezőváros lakott területétől távol esett. Ezen a helyen szántóföldek és rétek voltak, az 1872-ben ide telepített Székesfehérvári Méntelep és huszár laktanya működése idején pedig csikólegelő.

Nagyatád város életében a zsidó népesség aránya az 1870-es évre érte el a tetőpontját, 15%-ot. Ez akkor 377 főt jelentett. A lakosság lélekszáma 1910-ben jutott a csúcspontra 435 fővel. Az országos eseményekhez hasonlóan Nagyatádon is ez a korszak volt a kölcsönös fellendülés időszaka a város zsidó és nem zsidó lakosságának életében. 1875-ben Izraelita Jótékony Nőegylet alakult, tíz évre rá zsidó anyakönyvi kerület központja lett Nagyatád. A városban 1889-ben Önkéntes Tűzoltóegylet jön létre, az azt követő évben megépült a Somogyszob – barcsi vasútvonal.

Emellett tovább fejlődött a zsidó hitközség, melynek elnöke Rotter Bernát, 1900. augusztus 22-én átvehette az új zsinagóga kulcsát. Az épület a mai Árpád Fejedelem Általános Iskola helyén állt.

Rotter Bernát nyughelyét megtaláljuk a temetőben. Kereskedő, üzemtulajdonos volt, aki 1909-ben létrehozott lakatos- és lemezáru gyárában 20-40 munkást foglalkoztatott.

Nagyatád életében jelentős mérföldkő volt a polgári fiúiskola alapítása 1903-ban, mely nem jött volna létre az izraelita felekezet tagjainak a támogatása, szervező munkája nélkül. Pár évvel később artézi kút fúrása kezdődött városunkban, 1907-ben pedig már meg is nyílt a termál gyógyfürdő. A sírok között járva megtaláljuk dr. Kaufer Dávid sírhelyét, aki 1914-ben bekövetkezett haláláig volt Nagyatádon fürdőorvos. A fürdő gyógyvizét elsőként dr. Bienenfeld Mór orvos analizálta, valamely családtagjának, ősének vagy leszármazottjának nevét is meglelhetjük a sírfeliratok között.

Feigelstock névvel is találkozhatunk majd sétánk során. Nevüket Fazekasra magyarosították. Fazekas Ferenc 1876-tól divatáruházat működtetett Nagyatádon, kékfestő iparos, textil-nagykereskedő volt, képviselő, megyebizottsági tag.

A fal mellett épült kriptáknál olvashatjuk majd Kommen Adél nevét. Dr. Kommen Elek ügyvéd 1893-ban nyitott ügyvédi irodát a városban. Ő volt a Somssich és Széchenyi családok jogtanácsosa, az atádi ipartestület elnöke, a Járási Takarékpénztár és a római katolikus egyház ügyésze. Praxisát dr. Veress Dezső vette át.

A virágkor, az egymás megelégedésére való gyarapodáshoz, fejlődéshez vezető korszak zsidó és nem zsidó között Nagyatádon is véget ért az első világháború befejeztével. A hitközség tagjainak száma a húszas, harmincas évekre a korábbiaknak a felére apadt.

Elérkezett városunkba is a zsidó sors és a magyar történelem egyik legszörnyűbb korszaka. A gettót a helyi és a környékbeli zsidók számára 1944. május 25-én hozták létre. Először a zsinagógában gyűjtötték össze, majd a taranyi úti téglagyárba vezették őket. Június végén Barcsra, onnan Kaposvárra szállították a fogva tartottakat, majd július 6-án – két transzportban – Auschwitzba deportálták őket. Az 1941-ben regisztrált 223 zsidóból 104 fő halt meg a koncentrációs táborban. A zsinagóga valószínűleg a frontesemények során ment tönkre, építőanyagát később széthordták.

A temető utolsó sírhelye az 1981. április 8-án elhunyt Herskovits Ödönnéé. A temetőt ezzel zárolták, a MAZSIHISZ  nem engedélyez több temetkezést.

2000. március 1-jén a Somogyi Hírlap arról tudósított, hogy sírgyalázás, temetőrongálás történt Nagyatádon. A nyomozás során kiderült, hogy 106 síremlék rongálódott meg, az elkövetők fiatalok, illetve gyerekek voltak. Március 6-án megemlékezést tartottak a temetőben.

Mielőtt elindulnánk sétánkra, engedjék meg, hogy pár dologra felhívjam figyelmüket.

A legkorábbi temetkezés valószínűleg a holokauszt emlékmű mögötti részen volt. Itt találtuk a legkorábbi évszámot 1857-ből. Hozzánk legközelebb találjuk Münz Béla sírhelyét, nevét a sírvers kezdőbetűinek összeolvasásából is megkapjuk.

A közeli, koronával díszített sírkő előkelőséget jelent. Látunk majd áldást osztó kéz szimbólumot, az ott nyugvó személy kohanita, azaz pap, Áron, az első főpap leszármazottai közül való. A kancsó és kéz ábrázolás lévita nyughelyére utal. Ő Lévi törzséne tagja, feladata Áron papjainak szolgálata volt, áldásmondás előtt vizet önt a pap kezére.

A temető délnyugati sarkában találjuk Kohn Johanna sírját. Ő 1889. április 11-én hunyt el, vélhetőleg ettől az időponttól azon az oldalon folytatódtak a temetkezések.

A középső részen fák árnyékában vannak a legelőkelőbbek nyughelyei. Itt épült a temető egyetlen tetővel ellátott építménye, az ún. ohel, ami a bibliai frigysátort jelképezi, gazdag, neves ember nyughelye. A temető déli falához emelt családi kripták egyfajta elkülönülést, privilégiumot sugallnak. Itt ügyvédek és hozzátartozóik alusszák örök álmukat.

Temetőlátogatásuk során a sírra egy-egy kavicsot helyeznek a leszármazottak, ismerősök. Több magyarázata is van a rítusnak: a kő maradandó, tehát a látogató maradandó emléket hagy. Más vélemény szerint ezzel emlékeznek Jákob tettére, aki Ráchel ősanyát a vándorlás során a pusztában temette el, és hogy sírját megvédje a vadállatoktól, köveket helyezett rá.

A nagyatádi zsidó temető látogatókönyvében 1991-től találunk bejegyzésket.

Városunk múzeumának helytörténeti részében találhatnak még adalékot a nagyatádi izraeliták történetéhez.

A nagyatádi izraelita temető nemcsak egy nép és felekezet nyugvóhelye, hanem közös történelmünk része, egyben az eredményes együttműködés és egymás mellett élés ékes bizonyítéka is.

A közzétett képeket Hauptman Gyöngyi és Magyar Gábor készítették.