(Trsztena, Szlovákia, 1912. január 2. – Budapest, 1992. augusztus 31.)

Elismerések: Munkácsy-díj (1981); VII. Országos Kisplasztikai Biennálé, I. díj (1981), Érdemes Művész (1988)

Festőnek készült, de – nem utolsósorban Szöllősi Endre hatására és segítségével – szobrász lett belőle. Első munkái kisplasztikák és portrék, ezekből fejlesztette ki az 1950-es és 1960-as években – még mindig kisplasztikai keretek között – jellegzetes témáit, melyek az embertömeget konstrukcióként, gépként, vagy éppen bonyolult szörnyetegként interpretálják. Noha elhelyezésre került néhány köztéri plasztikája, mindvégig a monumentalitás nyűgözte le. Első nagy méretű műveit fából készítette. A nagyatádi faszobrászati szimpóziumra hatalmas híd szobrot készített. A hagyományos anyagok mellett különös anyagokkal is kísérletezett, mint pl. horganyhálóval. Élénken foglalkoztatta a testi szenvedés (akasztottak, kivégzettek, szülő nők, testi fogyatékosok) és a kataklizmák, katasztrófák, az Apokalipszis víziója. Élete végén a Fővárosi Képtár, Budapest templomterében vagy a Magyar Nemzeti Galéria kupolája alatt felfüggesztve szerette volna megvalósítani 32 angyalfigurából álló szoborcsoportját.

Nagyatádon készített alkotása: Futók (1976). Ez a szobor a legmonumentálisabb mű volt, amely az alkotótelepen valaha is készült: 8,20 méter széles, 5, 60 méter magas, és összesen száz mázsa gerenda lett beleépítve. A művész szigorú felügyelete alatt két ács két hónapi munkával rakta össze. Az alkotást 1988-ban restaurálták, 1995-ben azonban – életveszélyes sérülései miatt – le kellett bontani.

Fotók: Durgó Tibor