„A város legnagyobb hatású intézménye máig is a szobortelep, amelynek hírét az itt dolgozó európai, amerikai, ázsiai művészek elvitték szerte a világba. A magyar művészet számára felbecsülhetetlen értéket hozott létre, amelynek megóvása és továbbfejlesztése egyik legfontosabb feladatunk.”

(Géger Melinda művészettörténész)

Az első részben a szimpózium mozgalomról és a nagyatádi művésztelep indulásáról olvashatnak.

Előzmények – a szimpózium mozgalom

A szimpózium (szümposzion) görög eredetű szó, eredeti jelentése: ’lakoma, asztaltársaság; az étkezést követő iddogáló társalgás’ – nyilvános beszélgetés egy-egy közösen kiválasztott komoly témáról. A 20. századi szimpózium mozgalom 1959-ben, az ausztriai St. Margareth (Szentmargitbánya, Burgenland) nevű osztrák kőbányából indult ki, ahová Karl Prantl szobrásztanár diákjaival együtt kitelepedett, hogy a galériák befolyása alatt lévő művészeti tendenciák hatásától elszigetelve alkothassanak. Kezdeményezése Nyugat-Európában futótűzként terjedt el. A művészek szerettek volna függetlenedni a műkereskedelemtől, kitörni vágytak a múzeumok falai által határolt kiállítási térből, közvetlen kapcsolatot szerettek volna teremteni a közönséggel és más művészekkel, amire jó megoldást nyújtottak az alkotótelepek. A kőfejtőben azóta is rendszeresen szerveznek szobrász szimpóziumokat, mára több mint 100 szobor áll a helyszínen.

Közép-Európában más motiválta az alkotótelepek létrejöttét: az, hogy a telepeken – a művészeti központoktól távol, a hivatalos zsűrik nélkül – szabadabban tevékenykedhettek az alkotók. Az alkotótelep a szabad kísérletezést, a közönséghez való közvetlen eljutást, a megismerkedés lehetőségét, összességében magát a tájékozódást kínálta a művészek számára. A szocialista országokban a hivatalos, szocialista-realista művészet volt az elfogadott formula, az ettől eltérni szándékozó, avantgarde művészek a tiltott kategóriába tartoztak. Ezek az alkotók nagy számban jelentek meg évről évre a művésztelepeken.  Ugyanakkor a szakmai ellenőrzést gyakorló művészeti szervezet, a Képző- és Iparművészek Szövetsége, ill. a politikai akarat is – a város kulturális és pártirányítóinak segédkezésével – gyakran beleszólt az itt folyó munkába.

Eleinte a művésztelepeken nem volt semmiféle kötöttség vagy zsűri, mindenki szabadon alkothatott. Csak az összegyűlt szakmai közösség, a látogatók és a táj mondott ítéletet a munkák felett. A művészek ezekben a műhely-jellegű közösségekben olyan művek elkészítésére gyűltek össze, amiket saját műtermükben, saját anyagi forrásból nem tudtak volna kivitelezni. Maga a közös munka, az együtt gondolkozás pedig hatalmas erőforrást jelentett.

„A rendező elv maga a táj.”

A művésztelepek tevékenységének eredményeként alakultak ki a szoborparkok mint szabadtéri művészeti kiállítások. A szoborparkban a táj és a benne elhelyezett alkotás csak együttesen értelmezhető. A környezet munka közben befolyásolja a művészt, műve ebben a közegben máshogy viselkedik, mintha egy kiállítótérben lenne elhelyezve. Az itt dolgozó szobrászok többsége már kész tervvel jött a telepre, amit valamennyien a környezet hatására átalakítottak, így a szobrok nagy többsége pontosan erre a helyre készült. A tájban új életre kelnek, s innen ezután kiszakíthatatlanok.

„A táj majdnem érintetlen, és mégsem ugyanaz a táj, mint a szobrok előtt. Keletkezett valami többlet, és emiatt érdemes művésztelepet szervezni, kő- és faszobrokat rakni oda is, ahová a néző csak néhanapján jár.” (P. Szűcs Julianna)

A Nagyatádi Nemzetközi Faszobrász Alkotótelep és Szoborpark létrejötte

1974 novemberében írták alá a telep alapító okiratát: Hamvas János tanácselnök és Aba Novák Judit, a Magyar Képzőművészek Szövetségének titkára. Nagyatád vállalta az alkotótelep működéséhez szükséges feltételek megteremtését, de a szövetség hozzájárulása nélkül szakmai kérdésekben nem dönthetett. Földcserével a város tulajdonába került a telek, ami akkor még lucernás volt, és nagyon rövid idő alatt – gyakorlatilag a nagyatádiak és az itt szolgáló katonák munkájával – társadalmi munkában felépült a műhely és a pihenőház.

„Az Alkotótelep és Szimpózium a hazai és külföldi művészek számára kedvező lehetőséget kíván biztosítani plasztikai művészetük kifejezésére, baráti együttműködésre, valamint művészek és elméleti szakemberek eszmecseréjére. (…) A meghívás egyben fölkérés egy nagyméretű, külső teret igénylő, tájhoz kapcsolódó, szabadtéri gyűjteményben elhelyezhető faplasztika elhelyezésére.” – részlet az alapító okiratból.

A művésztelep szakmai irányítását Bencsik István szobrászművész vállalta, aki rendkívül elkötelezetten kezdett neki a munka megszervezésének. A cél – az országos szintet ismerve, elfogadva és alkalmazva – egy nemzetközi rangú művésztelep létrehozása, amely alkotásra ösztönöz, és egyúttal – a közönséggel való közvetlen találkozások révén formálja, fejleszti a művészetre fogékony befogadó közeg vizuális ízlését, szemléletét.

Az 1971-ben várossá avatott Nagyatád, illetve a városvezetők más szempontból is fontos szerepet szántak a művésztelepnek: a várossá válás folyamatának felgyorsítását. Egy olyan kisváros, amelyik ilyen távolságra van más nagyobb városoktól, 40-50 év alatt tud saját kultúrát felmutatni, tehát igazi várossá válni. Nagyatád vezetői úgy gondolták, hogy egy nemzetközi művésztelep létesítésével ez a folyamat rövidebb idő alatt végbemehet, mivel „a kortárs művészet reprezentáns alakjait meghívva létrejöhet egy olyan szellemi bázis, amire építeni lehet a várossá válás folyamatát.” – fogalmazott Bencsik István, a művésztelep szakmai vezetője egy 2006-os interjúban. Többek között ezért is volt fontos, hogy a szimpózium kezdetektől fogva nemzetközi színvonalon működjön: „Sok vita folyt arról, hogy egy tizenkétezres lakosú városban érdemes-e nemzetközi rangú művésztelepet telepíteni? Hangsúlyozni kell, ez a művésztelep sosem tűzte ki azt a célt, hogy „ide szabott” művésztelep legyen. Az országos szintet ismerve, elfogadva és alkalmazva egy nemzetközi rangú művésztelep létrehozása volt a cél.” (Bencsik István)

1975-ben, a művésztelep első idényében élvonalban lévő, neves külföldi és orzságosan ismert hazai alkotóművészek dolgoztak itt. Bencsik István három szobrot is alkotott ekkor: Egyensúly, Alak, Egység. Deim Pál tölgyből faragta ki a Minden értelmetlenül elpusztult ember emlékére című alkotását, ill. ekkor készült el Gy. Molnár István Konstrukció című szobra is. A telep működését a Városi Tanács és a Gábor Andor Művelődési Ház (Ludán Imre igazgató vezetésével) biztosította, további anyagi támogatás érkezett a megyei tanács művelődési osztályától és a Kulturális Minisztérium Művészeti Alapjától is.

1976-ban készítette el a japán Amemiya Issei Meditáció című szobrát, ami azóta a szoborpark, sőt a város egyik jelképévé vált.